2036. Bob megfogta a lány kezét, és mélyen a szemébe nézett. Tudta, hogy jobb alkalma nem lesz... Tudta, hogy több alkalma nem lesz. Az ég gyönyörű színekben pompázott. Vörös, narancs, zöld, kék... A lány gyönyörű volt. Szeme akár az óceán, melynek partján álltak. Gyönyörű barna haja pajkosan belelógott a szemébe. Csalfán a fiúra mosolygott. Talán a várakozás miatt, talán mert tudta, hogy Bob mennyire akarja... Nem tudni miért, a fiú nyakába ugrott, beletúrt a hajába és megcsókolta. Nem átlagos csók volt, hanem olyan, amilyet csak olyan emberek válthatnak, akik igazán éreznek egymás iránt valamit. Hosszú percekig tartott, de a srác óráknak érezte. Lucy - mert így hívták a lányt - a legboldogabb pillanattal ajándékozta meg... Tudta, hogy valahogy meg kell köszönnie. Finoman megfogta a lány arcát, közelebb hajolt hozzá és mélyen a szemébe nézett. Azokba a gyönyörű, égszínkék szemekbe...
- Szeretlek. - mondta.
- Én is szeretlek, Bob. Megígéred, hogy mindíg itt leszel nekem? - kérdezte a lány.
- Meg. Örökre Veled mardok.
Ebben a pillanatban elérte őket az a többtízméter magas hullám, melyet 46 perccel ezelőtt keltett a Földbe csapódó Apophis kisbolygó. Ahogy feléjük emelkedett a vízoszlop, még egyszer összenéztek... Utoljára...
- Már nem félek. Veled vagyok, és ez megnyugtat. - mondta Lucy és mosolygott.
- Én sem félek. És nem hagylak el. - mondta a fiú, behunyta a szemét és nagy levegőt vett - Soha...
...
Soha...
